~ Gondolatok gyógyító ereje

A gondolatok mögött erjedő, a gondolatokat inspiráló terhelések, a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak látszólag teszik kezdet és vég nélkül való circulus vitiosusszá a démoni impulzusok és az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását. Valójában addig tart ez a görcsös összefonódás, míg a kezdeményezést és az uralmat a démoni elemek birtokában hagyjuk. Míg eltűrjük, hogy a kétes gyökerű, szubjektív értékek és ítéletek gazként burjánozzanak agyunkban, minden rendszer és irányítás híján olyan irányba sodródjanak, ahová a mélység vonzása vezeti őket.

Abban a pillanatban, amint kristályosan világos valódi pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat helyezünk a destruktív formulák helyébe, oly módon, hogy azok kiszorítják a negatív hatásokat, gyökeres változás áll be életünk minden tendenciájában. Akkor is ha bénító hajlamokkal születtünk, feltéve, hogy szervezetünkből még épségben hagytunk valamit.

Az oldó, gyógyító gondolatok megtalálása azért nehéz, mivel a személyiség démoni fertőzéstől kikezdett részei védekeznek a fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb embernél is szinte értelemzavar mutatkozik e pontokon. Úgy tűnik, a diagnózis bármilyen pontos meghatározása sem képes összekapcsolni az egyén tudatát a benne végbemenő folyamatok valódi természetével, márpedig az ellenszérumot e felismerésből neki magának kell kitermelnie. Erről az állapotról bármelyik pszichoanalitikus orvos és a lélek minden gyógyítója érdekes tényeket közölhet. Nyilvánvaló persze, hogy e rövidzárlatot, éppúgy, mint az érzékeny tiltakozások riadt elzárkózás, sértődött ellentámadás és önáltató fedő-történetek áradatát is a védekező ösztönélősdiek hozzák létre a gyógyszer hatástalanítására, amely létüket fenyegeti.

Mindazonáltal addig is, míg gyarapodó ismereteink, segítőtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket belső és külső magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban foglaljuk össze:

1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító láthatatlan örvény zárja körül.

2. A panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.

3. A félelem és elkeseredés betegségeket okoz, és balsorsot idéz fel.

4. A sérelmeit, fáradalmát, rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan ismételt, szuggesztív dühkitöréseivel saját helyzetét teszi elviselhetetlenné, s előbb-utóbb végzetes bajokat zúdít magára. Ezért:

SOHA SENKIHEZ NE LEGYÜNK BARÁTSÁGTALANOK MÉG GONDOLATBAN SEM!

NE PANASZKODJUNK

NE ENGEDJÜK ÁT MAGUNKAT ELKESEREDÉSNEK ÉS FÉLELEMNEK!

KERÜLJÜK A GONOSZ, MARÓ, ELÉGEDETLEN GONDOLATOKAT ÉS HANGOS DEFINÍCIÓKAT!

A már rögződött vagy rögződni akaró, káros tendenciákat a következő módon lehet áthangolni: A depresszív impulzusoknak nem adunk gondolattestet abban a formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre őket. Nem fojtjuk el tehát. Veszélyes komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a tudattalan zónákba, ahol tovább fertőzhetnének és erjedhetnének, hanem az értelem fényében kiengedjük belőlük a feszítő rossz gőzöket. Például : Valaki fél egy közelgő dátumtól, mikor nehéz körülmények között helyt kell állnia. Ez a dátum jelenthet vizsgát, egzisztenciát eldöntő bemutatkozást, bírósági tárgyalást, nyilvános szereplést stb.

A negatív egyéniség ilyenkor átengedi magát őrlő gondolatainak. Számtalanszor végigéli a különféle buktatókat, izgalmas veszélylehetőségeket. Képzelete hóhérrá, fordulatos grand guignol szerzőjévé alakul át, és saját szerencsétlen fantomalakját a legelviselhetetlenebb megszégyenítések, kínos helyzetek középpontjába állítja. E procedúra alatt önbizalmát valósággal felmorzsolja. Mire elérkezik az idő, hogy jó képességei birtokában, a pillanatnak megfelelően, spontán cselekedjék, kapkodó, remegő, félszeg idegronccsá válik. Gondolatai cserbenhagyják. Emlékezete kihagy. Reflexei ellene fordulnak. Pirul, dadog, verejtékezik. Megnyilvánulásai ellenszenvesek, riasztóak, összefüggéstelenek. Egész lénye a kudarcot idézi.

A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, mindazt, ami egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát, Agyából kirekeszti a gyengítő ismétlődő gondolatsorokat, mert elegendőnek tartja, ha a megfelelő pillanatban koncentrál arra, amit tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derűs bizakodással tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele. A befejezett tények erőt adnak elviselésükhöz. Sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet egy jövőben lejátszódó, ismeretlen kimenetelű eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után előre végigéli végig erőlködi, végigkínlódja a lehetőségek rögzíthetetlen variációit.

Tudja, hogy a vámpirizáló gondolatokat kirekesztő tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklődése fókuszába valami erős, színes, más irányú tartalmat állít! Figyelmét tehát elfordítja aggodalma tárgyáról. A gondolatkör megválasztása, amelybe valaki átkapcsolódik ilyenkor, minden esetben egyéni. Lényege, hogy az illetőre nézve sajátos vonzerővel bírjon. Hogy ez egy könyv, valakinek a lebilincselő társasága, passzionátus munka, nagy koncentrációt igénylő elfoglaltság vagy valami nívós szórakozás-e, azt mindig az érdeklődés iránya és a lehetőségek döntik el.

Másik példa :

Meggyőződésünk, hogy kedvetlen, barátságtalan belső atmoszféránk bizonyos külső jelenségek és viszonylatok következménye. Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek áldozatai vagyunk. Igazságtalanul szenvedünk. Szinte kárörvendő mazochizmussal figyeljük az események alakulását és az emberek határtalan önzését, részvétlenségét, kellemetlenkedéseit. Az ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük benső kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel világítanák meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden motívumának vezérideájává lesz. Fluiduma színültig megtölti gondolataink medrét. Fogalmaink mérges húsos mocsári flóraként foszforeszkálnak, átható, bomlasztó emanációkat bocsátanak ki, s uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket, hangulatainkat. Reflexeink táptalaja e rosszízű, gonosz benső légkör. Minden külső mozzanatra, felénk irányuló gesztusra gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó mozdulattal felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk a világgal való további viszonylatunkat.

Most nézzük meg, mi a kivezető út ebből a már eléggé krónikus állapotból!

Mindenekelőtt az, hogy megváltoztatjuk szemléletünk alapját. Nem a külső jelenségeket, hanem saját belső magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó okaként. Az élet rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk világképünk középpontjába a tételt, hogy a külső események mindig másodlagosak. Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonya határozza meg jó vagy rossz sorsát. Ez az átcsoportosítás rögtön és döntő módon megváltoztatja a belül uralkodó erőállapotokat. Valóságos hegycsuszamlások, különös nivellációk mennek végbe, és óriási feszültségek szabadulnak fel. S mindez miért? Mert szempontjaink megváltoztatásával szükségképpen meg kell, hogy változzanak bennünk az események kommentárjai is. Gondolataink medre másfajta tartalommal telítődik. S itt térünk vissza a tételhez, amely szerint negatív tendenciákat úgy lehetséges áthangolni, ha antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre őket. Ebben az újfajta szemléletben sem tagadhatjuk le a felénk lóduló történések megpróbáltatás-jellegét. Az élet kétségtelenül nem szüntelen örömünnep, hanem csaknem minden ember számára küzdelem, bonyolult teljesítmény: teljes készültséget és koncentrációt igénylő Mű. De e dinamikus folyamatban nem vonjuk ki magunkat a felelősség alól. Definícióink nem a vetületet, hanem a vetítőgócot tapogatják körül. S egyszerre képtelenségnek érezzük azt, hogy egy tükörkép fenyegető, obszcén mozdulatait szidalmazzuk, vagy árnyak rángatózásától ijedezzünk, amelyeket általunk láthatatlan, hátunk mögé helyezett fényforrás vetít a falra. Belső kommentárjaink ennek következtében valahogy így szövegeződnek meg: Az emberek irigyek, ez igaz. De én is irigy vagyok. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévőnél különbnek a megszerzésére irányul. Az ember belegörbül, kénsárgára izzik, epekeserűvé erjed a gyötrelemtől, ha másnak van valamije, amivel kitűnik, s ő árnyékba borul mellette. Mi lehet ez más a maga tiszta ősformájában, mint a legszebb, legnagyobb, legértékesebb energiák birtoklásának sóvárgása? Ha e maró, sűrű, veszedelmes anyagot desztillálni kezdem, egyre ritkábbá, illanóbbá válik. Felszáll. Magasabb régiókban terjeszkedik. Dimenziókat fog át sóvárgó lendületében, végül teljesen kiemelkedik a súlyos, karmos, halállal terhes rétegekből. Mert az irigységet is a szellem átfogó képessége határolja, s irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. S az értékítélet a desztillációban valóban óriási átalakuláson megy keresztül. Sorra elveti azokat az ideálokat, amelyek új, egyre táguló perspektívájában összezsugorodnak, elszürkülnek, üres, ideiglenes póteszközökként lepleződnek le.

E ponton a tudatosító intellektus egyszerre furcsa misztérium váratlan fordulatait veszi tudomásul. Regisztrálnia kell, hogy amíg vaskos, rikító, külsőleges dolgok utáni irigység emésztette, a megkívánt jelenségek szimbólumait öltötte fel. Tüneteit leutánozta, s ő maga is rikító, külsőleges, vaskos ábraként kerül embertársai alacsonyrendű irigységének útjába. Irigysége ütközött az ő irigységükkel. Amint azonban ideáljai megváltoztak, s irigysége magasabb rendű célok felé desztillálódott, ez az ütközés megszűnt. Kikerült a sűrűből, a sötét zsúfoltságból. A törtetek számára láthatatlanná vált, mert lefoszlott róla a stréberségnek az az idéző formulája, amely lénye alacsony rétegeiből az ő alacsonyrendűségüket provokálta. Megtalálta tehát az irigység ellenszérumát, anélkül hogy elfojtásokkal, önkínzással kellett volna erőszakot vennie önmagán és embertársain. A szérum formulája: az irigységet magasabb fekvésbe kell transzponálni örök értékű szellemi célok segítségével. Ezeket kevés ember irigyli. Még kevesebben utánozzák. De aki véghezviszi önmagán ezt az operációt, az sorsot cserél. S ha fizikai habitusa nem is, de a dolgok neve megváltozik benne. Amit irigységnek kezelt például, az a görcsös fájdalmak és lázak csillapultával egyszerre inspirációktól izzó erővé alakul át, amely fejlődésének szárnyakat növeszt.

Az emberek részvétlenségének, önzésének, gyanakvásának, kellemetlenkedéseinek ugyanígy egytől egyig megvan a toxinja és antitoxinja bennünk. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendű kóros potenciának a felismerés, hogy az általuk okozott konfliktusokból nekünk kell kivonnunk magunkat - felfelé. Csak mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas tendenciák gondolaterőkkel, indulat-emanációkkal, gesztusokkal és szavakkal való kihívását. Nekünk kell más konstruktív gondolatokat helyeznünk a vetítőközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell tartanunk mellettük, ha a szétárasztott, rossz töltésű erők még sokáig rezgetik kavarják körülöttünk a levegőt.

Az öncsiklandozó, öndühítő, önbetegítő vagy kétségbeesésbe hajszoló szuggesztió romboló hatása mindenki előtt ismeretes. Még egy kellemetlen éjszakai fogsajgást is kisebbfajta kataklizmává lehet forralni önmagunk és környezetünk számára, ha ilyenfajta korbácsoló szövegeket engedünk agyunkba: "Nem bírom! Megőrülök! Azonnal meg kell szűnnie, különben kiugrom a bőrömből! Jaj! Jaaj! Jaaj nekem! Nem bírom, nem bírom, nem bírom tovább!" E belső magatartás következő etapja az egyre hangosabb nyöszörgés, ziháló sírás, szívvágta, légszomj, sikoltozás, az egész ház összeszalajtása.

Antitoxinos formulája ugyanennek : "Sajnos, fáj a fogam! Nincs semmi csillapítószerem. Nem szívesen zavarnék meg alvó embereket. Ha objektíven ráfigyelek, meg kell állapítanom, hogy inkább csak sajgást érzek, ami kellemetlen, de semmi esetre sem kibírhatatlan. Ha ébren fekszem itt, és tétlen vagyok, gondolataim folytonosan a gyulladt részt tapogatják. El kell terelnem őket onnan... aktívan. S az elterelés módját illetően a szenvedőnek többféle egyéni választás áll rendelkezésre. Az egyik az, hogy felgyújtja a villanyt, és valami izgalmas könyv olvasásába kezd. A másik ennél sokkal értékesebb és eredményesebb. Titokzatos, erős frekvenciát kapcsol gondolatáramkörébe: az ember szenvedni vágyó áldozatkészségét, heroizmust, amely egzaltál, s a fájdalom által a fájdalom fölé emel. Ehhez nyugodtan fekve maradhat tovább a sötétben, mialatt agya messze vezető gondolatsor forrásává lesz : "Velem együtt virraszt most sok százezer beteg, lázas, sebesült, sőt szadista módon megkínzott ember, s csillapítók nélkül rettentő kínokat szenved. Szomjazik. Görcsökben fetreng. Sebek üszkösödnek rajta. Ezt a kis fogfájást felajánlom valamelyik szenvedő fájdalmainak enyhítésére. Egy kis részt önként átveszek a gyötrelmeiből. Boldoggá tesz, hogy megoszthatom a terhét." Az utóbbi magatartás persze csak olyan egyéniségnél eredményes, akinek ideáljai már a legmagasabb rendű ethosz területén világítanak.

A módszer lényege hogy erős érzésekkel és zsarnoki gondolatokat még erősebb hatásokkal semlegesítsünk! Egyenlő erejű kívánság vagy passzív óhaj, hogy közérzetünk megjavuljon, magában nem hoz eredményt. Kellemetlen komplexumok áthangolásának művelete abban áll, hogy az érzeteket frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra.

Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka évtizedes autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet javulást elérni. Senki se várhatja azt, hogy húsz-harminc év alatt beidegzett rossz szokásaitól két nap alatt megszabadulhat. A helytelen irányba vezető medrek feltöltése sok önmegtagadással jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb medreket vájnak maguknak, az is időbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon keresztül véghezvitt mágikus tendenciacsere éppen krónikus állapotoknál produkál meglepő változásokat. Fontos, hogy a fellépő kedvetlenségi érzetekkel erős elleningereket állítsunk szembe, valahányszor fellépnek. Nem szabad megengednünk, hogy akár egyetlenegyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá rajtunk.

Végcélunk az, hogy gondolkodásunk villamos kapcsolótáblává váljék, melynek fogantyúit akaratunk irányítja.

Gondolataink determinálják körülményeinket. Az ember szellemi tevékenysége, fizikumának működése és sorsa között szoros kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemző szerepét tölti be, és automatikus vonzás útján szabályozza a körülményeket. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain. Szelleme egész mechanikáját meg kell változtatnia, végérvényesen száműzve onnan a félelmet és a csüggedést.

A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja fele vezet. Kitartás és akarat segítik előre, de megismerése és intuíciója irányítja.

Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak! Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!