~ Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által

A különös tétel, hogy "Isten és közöttem állok én" - általában meglepi az embereket. Van, akiben villámszerű fényt gyújt, s van, akit elkedvetlenít. Pedig ez az axióma félelmetes, mágikus igazságot rejt. A személyes én; az elintézetlen, összeomlott egokultúrák számlálhatatlan rétegét őrző, bonyolult, múlandó személyiség a labirintus, amelyen a megnyilvánult lét bejáratától a kijáratig át kell haladnunk. Az utak persze felmérhetetlen időkig körbefutnak. Nagyon sokáig úgy tűnik, századszor és ezredszer is ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk. Düh, kétségbeesés, őrjöngő erőszak mit sem segít rajtunk. Öklünket véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen, kiúttalan falakon, vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk valahol az útvesztő mélyén, hogy holnap új lábakon továbbfussunk körbe-körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember örvényben fuldoklik, és egyre mélyebbre szívódik problémáiba. Az egocentrikus érdekeltség, a görcsös monománia, amellyel saját ügyeinkbe veszünk, saját hiányainkat, sérelmeinket őröljük, fekete dervistánc. Eksztázisa állandó mélységi szédületbe, kábulatba ringatja tudatunkat. Valóságtól és fénytől elrekesztve megigéz, szubjektív káprázatok, delíriumos képek és érzetek közé börtönöz bennünket. Szorongásrohamok, indulatviharok, ingerek szökőárjának infernális boszorkányéje szakad ránk az egolabirintusban, kapu pedig nem nyílik sehol. Miért? Mert Isten és közöttem állok én.

Hosszú-hosszú ideig nem ébredünk rá, hogy e mondat kulcsot is tartalmaz a kijutáshoz. Csak mikor már feladjuk az öntépő, önpusztító, önimádó, öntömjénező attitűdöt, s fáradtan leülünk a gondolkodó, meditáló ember pozitúrájába, akkor dereng fel bennünk a mindent megvalósító lényeg, hogy az axióma szövegéből hiányzik a - Te. Szó sincsen arról, hogy Isten és közöttem állsz Te. Nem. Csak én állok ott. A Te, úgy látszik, szabad irány. Olyan irány, amelyen átnézhetünk, átnyúlhatunk. amelyen át levegőt szívhatunk. Amelyen át fény eshet ránk, és meggyógyulhatunk.

Többször elhangzott már itt, hogy gondolataink és érzéseink erőivel fájdalmas, ijesztő gondjainkat, aggodalmainkat körülszőni, körültapogatni éppolyan, mint mikor testünk egy gyulladt helyét szüntelenül dörzsöljük. Ugyancsak utaltunk a már mindenki előtt ismeretes modern gyógymódra, amely a páciens turnusos ellátásából áll. Ez a módszer a felismerésen alapul, hogy ha az embert átmenetileg megszabadítják személyiségétől, "ön"-tudatától, különféle betegségfolyamatai megállnak, s szervezete regenerálódik. Persze csak addig, míg az altatás tart. Utána, amint személyiségét megint összeengedik fizikumával, magánkínzókamrájában felébredt énje hamarosan pótolja a mulasztottakat, és destruktív gondolataival, ellenséges elégedetlen érzésvilágával addig tombol, marcangol, vitrioloz, míg új életre nem támad a lesújtó eredmény. Tehát az időleges öntudatvesztés nem megoldása a különféle imagináció-betegségeknek.

Nem öntudatlanságra van itt szükség, hanem tudatosításra. Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult tengődésből és támolygásból ellentmondó impulzusok és érzékcsalódások között. Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs feszültségében a kristallizált személyiségmánia katalepsziájában. Előbb, ki kell oldódni belőle oly módon, hogy az imagináció más centrumba vetítésével a magasabb tudatot és az egocentrumot széthúzzuk, szétválaszjuk. Amint az "én" helyett a "Te" képletét állítjuk érdeklődésünk középpontjába, s ez a súlypontáthelyezés teljes mértékben sikerül, egy idő múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós töltésű benső kríziseink, feszítő lázaink megenyhülésére.

Ez az oka annak például, hogy az emberek, különösen az idegkrízisektől tépett, nemi elégedetlenségtől hajszolt asszonyok és feminin férfiak olyan odaadással merülnek bele más emberek magánügyeinek taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert ez is bizonyos mértékig narkotizálja személyiségüket. A narkotikum persze méreg, és utóhatása rosszabb, mint az az állapot, amelytől el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk kiútért. A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé. A Te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat tuam asi definíciójával, ami annyit jelent, hogy Te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e, örülsz-e vagy kínlódsz. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem. A te fogságod az én fogságom. És a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal. hogy mi közöm hozzád, van nekem is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fűz össze bennünket, amelyen át életem az életedbe szövődik. Örök áram cirkulál közöttünk. Ha rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítlek moslékba nyomni nyomni a hátad mögött, én leszek piszkos tőle. Hogy személy szerint ki vagy Te? Akit sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplő.

A tat tuam asi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben egyszerre nyilvánvalóvá lesz. hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek minden közreműködője én vagyok, mert te én vagyok. Monodráma folyik, mint az álmokban, ahol a tárgyak, növények, állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy sajátosságát fejezik ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben szimbolizálnak valamit. Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete állat, ha betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk; vizek, erdők, mitikus szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan, gátlástalan szatírok, tolvajok és gyilkosok, amelyek mind üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és provokálnak bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövődnek sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot, elnézést, megértést követelő, zsaroló és kibírhatatlanul bosszantó társszereplők: szülők, testvérek, házastársak, szerelmi partnerek, rokonok, barátok, ismerősök, üzlettársak, kollégák, ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik figura lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát, gyengéjét vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy saját egokozmoszunkban megoldandó feladatot állít. Ezért vagy Te én. És ezért vezet a gyógyulás útja a Te fókuszba állításán, az érte hozott áldozatokon keresztül.

Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékű flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több múlandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne minden élőlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldania. S a legerősebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk. Ezért lehet mások problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül saját problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük bíbelődünk, az ő terheiket emelgetjük, őket szolgáljuk, valami varázslat megy végbe a homályba borult személyiség konstrukciójában. Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a másik lényben, az ő gondjaiban rejlett volna, s mikor onnan kiemeltük, bennünk, saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.